Vadbeton
Horváth Júlia Borbála, 2005. november 23.
http://www.nol.hu/kultura/cikk/385064/

A múlt század első felében élt Bory Jenőről még a szakmabeliek sem tudják eldönteni, szobrász volt, vagy inkább építész. A Bory-várat nyaranta az iskolaszünetben építette - merthogy tanáremberként olyankor ért rá.

Még hogy nincsen szobrász szak - mondta Bory Jenő 1904-ben, amikor építészmérnöki diplomával a zsebében felvételre jelentkezett a budapesti Mintarajz Iskolába. És rövidesen tényleg lett - talán miatta is - hogy a magyar művésztanoncok ne csak Párizsba járjanak, hanem az Andrássy útra is, köztük Bory, Stróbl Alajos legelső szobrászosztályába.

Hogy csak tervrajz szerint szabad építkezni? - vonta meg a vállát Bory Jenő 1912-ben, amikor elkezdte építeni a várát. Akkor még nem tudta ugyan, hogy vár lesz. A fehérvári Öreg-hegy oldalában fogott hozzá, a présházat műteremnek szánta, a pincét meg annak, ami, aztán bővítgette, szépítgette negyven éven át. Papírfecnire skiccelt rajzok alapján készült az építmény, látszólag, ahogy éppen tetszett, tele érzelmekkel, megszállottsággal.

Ki mondta, hogy csak téglával lehet díszíteni? - kérdezte Bory Jenő 1923-ban, és rendületlenül szelídítette tovább az akkor legmodernebbnek számító anyagot, a vad betont, vasalta, kerekítette boltívvé, kupolává, sőt szoborrá. Egészen olyanra, mint a középkori lovagvárakat.

"A Bory vár építészeti formákat és méreteket öltött szobrászati alkotás, mely önmagáért és nem a XX. század építészeti igényeinek kielégítésére épült" - írták róla kortársai, betonkísérleti alkotásnak, egyedülálló műszaki teljesítménynek tartották.

Még hogy nem lehet egy életen át boldog házasságban élni - ez is Bory Jenő, aki évtizedeken át élt boldog házasságban főiskolai csoporttársával, Komócsin Ilonával.

- Nem fényképezlek, drágám, faraglak! - jelentette ki a nászútjukon Jenszóka, és Picóka portréját bőröndben hozták haza. A carrarai márvány jól állt a "tüzes szemű boszorkának" - ilyennek látta feleségét Bory. Picóka aztán sok tányért tört otthon, de az ura csak nevetett, a cserepekkel kirakta az udvari díszkutat, és a várban, ahol lehetett, emléket állított a szerelemnek, majd három gyermeküknek.

Márvány és bronz? - ingatta a fejét Bory a világháború utáni hiányidőkben, ezért feltalálta a pirobazaltot, ami megszólalásig hasonlít a bronzhoz; lelkesedett az alumíniumért és fennen hangoztatta, hogy a műalkotás értékét nem az anyagiak határozzák meg.

Mire lehet ezt az építményt használni? - kérdezték az államosítók 1950-ben - munkásotthonnak kicsi, kultúrháznak formátlan. Bory eközben meg csak álmodta tovább a saját világát, amíg meg nem halt 1959-ben.

Meghalt az utolsó magyar várúrnő - cikkeztek az újságok 1974-ben, amikor Boryné is örökre utána "költözött". Nem sokkal később összeült a családi tanács. Ekkora örökséget magánerőből fenntartani? - sóhajtottak az unokák, akik azóta már szintén nagyszülők. Végül arra jutottak, hogy megnyitják a várat, azaz márciustól novemberig hetente felváltva, saját maguk fogadják a turistákat.

Albérletbe költözni? - kérdezi a család, amikor valamelyik ifjabb Bory önálló életet kezd. Itt ez a jó kis vár, lakjanak benne a fiatalok, amíg el nem készül a lakásuk. Bár a múlt század eleji kényelem csak a középkorihoz mérten fényűző, a nagyrészt kör alakú szobákat berendezni lehetetlen, az ólomüveg valójában fényt űző, bent már délután világosságot kell gyújtani.

Még hogy modernizálni - tiltakozik a család egyik része. Még hogy fűtés nélkül hagyni - érvel a másik. Szerencsére heten vannak, mindenképpen eldől valamerre a szavazás, tartózkodni tilos.

Csak 250 a belépő? - csodálkoznak a turisták, és nem kérik a visszajárót. Ki, ahogy tud, segít, a bevételt a vár "magára fordítja", ahogy egykori fura ura is tette volna.

Miféle stílus ez? - kérdezik a művészettörténészek. Legyen hát neoromán? Vagy inkább eleven építészeti képeskönyv, amelyben mindenféle stílus megtalálható? Vajon a művészet vadhajtása ez, vagy a megszállottság örök bástyái nőttek ki a földből?

Még hogy veszni hagyni! - mondja az éppen soros szolgálatos Bory unoka, hajlott hátát megpihenteti a jegypénztár falánál, és visszaemlékszik: gyerekkorában egy polihisztor városszéli hóbortjának tartották az építkezést, a toronyból kilátással a Vértesre, a Bakonyra.